Hun-Magyar történelem és hagyományörző weboldal gigor.janos@gmail.com

Az ókori kelet-nyugati nagy háború, Atilla hun-fővezér vezetésével

Az ókori kelet-nyugati nagy háború, Atilla hun-fővezér vezetésével

/Bizánci forrásból, amely egybevág az Arvisúra leírásával/.

A Priszkosz Rétor a kelet-római tudós és a Bizánci-császári udvari nagykövet képzett írnokának, Zétának a mai történelemírás szerint is hiteles személyes átélésének a leírása, az óriási keleti Hun és a nyugati római birodalom 451.évi nagy háborújáról, amely Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember c. feldolgozásában vált ismerté. Gárdonyi e nagy ívű, mozgalmas történelmi regényében a maga alaposságával, hiteles történelem kutatásával, a hun-magyar rokonságot bizonyítja, s a hunok romlatlanságát, becsületességét, szerénységét erkölcsi példaként állítja elénk.
Részletek:
Csáth mindennap Atillánál ebédelt. Dőzsölésnek véltem eleinte. Gondoltam, az ilyen barbár népnek az evés-ivás a fő gyönyörűsége. Ebben is tévedtem. Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla nagy király (ahogy nyugaton neveznék, császár) királyokat, vagy követeket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindég tanácskozás volt. A király személye így családias körben egyesítette a hun előkelőket. Mindenki elmondhatta a véleményét, s a különbségeket meg hányták vetették. Az öregek szava mindég sokat nyomott, s végül Atillának a szava volt a befejező. Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségét látogatta, vagy a fiatalság hadi gyakorlatát nézte meg, vagy követeket fogadott. A világ minden tájáról jártak oda.

Atilla fővezér

Egy októberi esős napon a kovácsunk műhelye előtt ültem. A telek hátulsó sarkában dolgozott. Többnyire lovat patkolt, nyilakat kovácsolt. Akkor éppen a nyilak szárába bélyeget sütött. A bélyeg az volt, ami családi jelvény: kézben egy-két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiúk összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották. Hát ahogy ott néztem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, befut Kaza udvari szolga lekendezve: Zéta! Zéta! Üstüllést a palotába! Átilla elé. Én csak eldöbbenek. – Siess!, Siess! –Hát sietek. Váltottam a ruhámat és loholok át a palotába. Mi szólít? Szerencse, vagy szerencsétlenség? Forgott velem a világ. Jaj, ha Priszkosz érkezett meg!!.. Bevezetnek. Káprázó szemmel látom, hogy valami 50 ember ül a terem felső felén Átilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár, Buda fia. Ott ül a kutya-szemű Csáth, a borzas, nyalka bajuszú Edekon, a fővezér Csáth mellett. Ott ül a többi főúr is, mind az asztal körül. Kaza megállít az ajtó mellett. Várakoznunk kell, Kamocsa beszélt. Az uram int, hogy várjak, de Kamocsa éppen végzi a beszédjét. A kupáját fölemelve mondja: És most üdvözöllek király uram. Nem tehetek másképpen, csak hogy vőlegényi díszes mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyúttal arra is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodul köszönteni most már kénytelen vagyok. –Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek döcögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott: Ez az! – Átilla szintén mosolygott. Először láttam mosolyogni, s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szem, amelytől még a hegyek is reszketnek…. Percekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy lépjek előbbre. Fölkelt és Átilla elé vezetett. Íme uraim mondotta,- ez az a szolga, akit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbe vered is. Erre az ajánlásra a szívverésem szinte elállott. A társaság elcsöndesült. Minden szem rám fordult. Nem tudtam mi a szokás.? Meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: szolgának talán így illik.
Kelj föl – szólított meg Átilla -, ösmered-e Honoria hercegnőt, 3. Valentinián császárnak a húgát? - A terem elcsöndesült, csak a fáklyák sercegtek.
Csak egyszer láttam őt, feleltem habozva, mikor még Konstantinápolyban őrizték, lakat alatt.
–Él még?
– Mikor én eljöttem, élt még. Csakhogy akkor már Revennába vitték. Ott is fogva tartották.
– És miért tartják fogva?
- Azért, mert neked király uram, ezelőtt 16 esztendővel jegygyűrűt küldött.
Átilla szemében megelégedés látszik. Körül pillant az urakon. Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend. A fáklyák sercegnek.
- És miféle teremtés az a hölgy?- vallat tovább Átilla
- Azt mondják bolond. - Erre a szavamra kitör a nevetés. Kitör,.. kirobban, mint a vezúvi kráter.
Csáthra nézek, hogy miért nevetnek? A kezével int, hogy jól szóltam, de ő is nevet.
Átilla ül csupán derült szemmel. Tovább kérdez:
És úgy ábrázatra, milyen az a hercegnő?
Nagy csend. Néhány nevető nyikkanás. Összeszorított ajkak. Csak a szemek karikáznak rám pokoli vidámsággal. Teremtő Istenem mi ez? Mit feleljek? De felelnem kellett azonnal.
- Csak arra emlékszem, hogy hosszú orrú, mint a nagy Theodóciusznak minden ivadéka, és hogy az arca hervadt.
A nevetés kidurran. A nagy hajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Átilla nagybátyjának, Barczának az arcán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a széken. Átilla is hátra hajlik a széken és hunyorgón mosolyog. Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zűrzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan 50 ember nevet és beszél egyszerre. Végre Átilla fölemeli az ujját és minden elcsöndesül.
-Fiú- szól ismét komolyan-, mond meg nekem, hogyan vélekednek rólam a római birodalomban? A kérdés szinte nyájas, de mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül egymagam állok tájékozatlanul. Azonban Átillát nem szabad várakoztatnom.
-Az udvarnál azt tartják rólad, király uram, hogy egy különös fajta oroszlán vagy, akit arannyal kell etetniük, különben széttéped a világot.
-Nem az udvart kérdeztem. Az csak banda ott, az ismer engem. Hanem azt mond meg, hogy úgy általában, abban a nagy a birodalomban mit beszélnek rólam.
A gazdámra pillantok. Látom, hogy a szeme szinte aranykarikákat hány a gyönyörűségtől, ahogy rajtam áll. Biccent, mint aki kutyát pajkosságból uszít, hogy csak beszéljek bátran.
Én hát vakmerő nyíltsággal szólok:
-Semmi jót uram.
-Bővebben?
-Az a vélemény rólad fenséges király uram, megbocsáss, nem az én véleményem, de mert parancsolod, hogy igazat beszéljek,…
-Csak az igazat.
-Hát az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkányoktól született szörnyűség vagy, mint minden hun. Azt is beszélik, hogy a fejed kopasz. Orrod olyan, mint a disznóé. A füled lelóg, mint a vadászkutyáé. És beszélni sem tudsz, csak morogsz, mint a …
A kacagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy véltem beledől a ház. Magam is alig bírtam a komolyságomat megtartani. Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arccal ordított. Berki fuldokolva röhögött, mintha dugó akadt volna meg a torkán. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. Edekonban a léleknek bizonyára kapaszkodnia kellett, hogy ki ne zökögjön a száján. De még a király mögött álló szolgák is izzadó arccal vonaglottak. Tomor pohárnok befogta a száját, s kínlódva tekergett Aladár királyfi mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi szabadon eresztette a kacagását. Én olyan nevetést, rihogást,-röhögést,-nyerítést,-üvöltést életemben nem láttam, nem hallottam. Volt olyan főúr, aki lefordult a székről és a földön kínlódva rángatta a nevetés görcse. Még Barakony is pirosra izzadó arccal döcögött és rázta a keze fejét a levegőbe. Én csak Átillát néztem. Az Ő arcán ismét az a finom mosolygás játszott át. Amilyen sötét és félelmetes volt az az arc abban a plútói komolyságban, éppoly kellemes volt, amikor a vidámságnak a sugara fénylett elő a szeméből.
Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó mesterségébe estem, s ezt rab létemre sem éreztem volna szerencsésnek. Azonban Átilla intett, hogy elmehetek.
A gazdám azon az napon, csak estefelé tért haza. Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit. S magamban röstelkedtem, hogy talán a nyíltságom volt a mulattság oka? Csáth ragyogó arccal ült a lován. Vidámságtó és izzadtságtól ragyogó arccal. A szája még akkor is nevetőre állott. Leugrott a lováról és vállamra csapott.
-No fiú megálltad a sarat. Ma este velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!
Ez olyan kegyesség volt, aminőben Csáth házánál, még szolga nem részesült. A vacsoránál aztán elmondta feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Átilla előtt.
- Napok óta főtt a fejünk, hogy milyen okkal induljunk meg a római birodalom ellen, mind amellett, hogy elnyomták és megpróbálták leigázni népeinket. Már indultunk volna, ha ki nem adják Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Átillát bosszantotta, hogy miért csatoljunk így fegyvert. Végre eszébe ötlött, hogy ezelőtt 15 évvel, valami bolondos hercegnő jegygyűrűt küldött neki. Keresteti a gyűrűt, megvan. Hívatja Rusztit, kiolvassák a régi írásokból, hogy Honoria a neve. Átilla követeket küld holnap a menyasszonyért. Ezen mulattunk ma példátlan szélesen -folytatta Csáth-, az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy de uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják? Kiadják!!... S újra megröhögte. Az asszony is nevetett. Emőkére is rá pillantottam: mosolygott.
Csát aztán szóról szóra elmondta, egy szavamat sem felejtve, hogy miket feleltem Átillának, és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam előtte.
- Valami úri fajzat ez a görög.
Én az asztal végén csendesen megvontan ültem persze, a szememet is lesütve. Mikor Csáth dicsért, éreztem, hogy Emőke szeme az arcomon pihen.
…Atilla kitűzette a hadba szólító piros zászlót. Lovasokat küldött a hatalmas Hun- Birodalomba, hogy a hadakat táborba szólítsák. És akkor az élet megváltozott. Mindenütt fegyvert fényesítettek, javítottak, kardot köszörültek, buzogányt öntöttek, íjhúrt fontak, harci dolmányt pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátrat kalapáltak. Ezernyi köszörűs, ezernyi íjgyártó, szíjgyártó! S mindenütt zeng a kovácsüllő!
Az asszonyok még a nyáron töménytelen sok marhahúst, disznóhúst és birkahúst füstöltek. Keményre gyúrt tésztát szárítottak. A szárított húst porrá törték. A tésztát zacskóba kötötték. A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha olyan hosszan elnyúlt, hogy a végét nem lehetett látni. A jeleket kürtök fújták. A hun lovak ismerik a kürt jeleket: melyik kürt jelre van előre lövés, támadás, elkanyarodás, megfordulás, hátrálás, visszafelé lövés. Ha a lovas nem irányította őket, akkor is tudták mit kell tenniük. Tisztek a hun hadban nincsenek, mint a római seregben, hanem csak vezérek és Zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordják széjjel.
…Már ősszel megérkeztek az alánok. Hosszú lándzsájukkal úgy jöttek, mint a vége láthatatlan nádrengeteg. ..Néhány napra rá megjelentek a neuronok, s jöttek napokig.
…Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik had jobbról, másik balról, délről, keletről, északról, nyugatról. Jöttek lovasok, jöttek gyalogosok, jöttek óriási talyigák, zörgős szekerek, csörömpölő lovak, végtelen hosszú sorokban. Aztán megeint lovasok, megint gyalogosok, megint szekerek. Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a Jász-síkságon az eddig érkezettek mellé. Napokon és heteken át, szakadatlan vonalban özönlött a sok had reggeltől estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjével, hol tompa csörgéssel, zörgéssel, lódobogással, dobropogással. A vezérek befordultak néhány percre Átillához, bejelentették az érkezésüket, fogadták a rendelkezéseket, s mentek a haddal tovább.
Karácsonykor jöttek az osztrogótok. Azok már gyalog nép voltak. Kardjuk hosszú, egyenes. Három fejedelmük három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az. Az átvonulásuk négy napig tartott. Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a gepidák, Aldarik királyukkal, aki majdnem mindég Atillánál lakott. …Jöttek a szarmaták. Egy nyelvűek a hunokkal. Fegyveres nők is jöttek velük, víg nótázással, -párduc izomzatú macskaszemű hölgyek.
…Jöttek a szarmaták rokonai a rokszolánok. Lovas-nyilas nép az is. Egy hétig tartott az elvonulásuk. …Aztán a legközelebb lakó Jász nép seregelt be, az alánok Kárpát-medencei raja. Már rég egybe olvadt a hunokkal, csak ruhájukban különböznek. Faragott csontlemezekből pikkelyruhát viselnek a harcban. A lovukat is tetőtől talpig olyannal födik. Szép fajta nép: barna és holdas szemöldökű, hosszú nyakú, mind szálas. Nyilazásban első a világ minden népe fölött.
Végül beözönlöttek a hun népek seregei, a fekete és fehér hunok. Az utóbbiak hunogoroknak, vagy hungaroknak nevezik magukat, felerészben meg magukat magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű fejedelmi család van köztük legjobban elszaporodva. A fehér hunok nem csak a ruha viseletük miatt viselik a fehér hun nevet, hanem a hajszínük is világos gesztenye, vagy szőkés, arcuk világos. A fekete hunok haja koromszín fekete, arcuk barna. Azok a hunogorok két karddal felfegyverzetten érkeztek. Jobb oldalukon egyélű kard, bal oldalukon két élű. A magyarok közt némelynek fokos villog a kezében, hasznosabb harci eszköz a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni, szőrből font zsineget, mely arra való, hogy a futó ellenséget lerántsák vele a nyeregből. Özönlöttek nagy muzsikaszóval, danolva, táncolva, mintha lakodalomba jönnének.
A magyarokat az unogorok követték, halászó, vadászó, ellátó és ellátmányt védő had. A hun seregek vonulása eltartott január végéig, mintha a föld okádta volna folyton őket. Számuk talán azért is hatott olyan végtelennek, mert minden hun hozott vezeték lovat is magával. A csapatvezetőknek és Zoltánoknak három lovuk is volt. A vezérek, fejedelmek 5-10 vezetéklóval robogtak a táborba. De micsoda lovak voltak azok. Vélnéd, hogy szárnyuk van, amikor neki iramlanak.
Január végén a fővezér lóra ült és kíséretével bejárta az érkezett hadakat. Megnézte melyik népből mennyi jött, s föl rovatta számukat. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolcvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számolgattuk őket a vezéreik szava szerint.
Félmilliónál abba hagytuk. Ma sem tudom mennyi nép gyűlt ott össze, de ha a megolvasotthoz még hozzáadnánk a sok százezernyi asszonyt, gyereket, vásározókat, az egymilliónál több lovat, sok ezer szekeret, bizony nagy nyüzsgés volt ott a Tisza s Duna között.
Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az ereszek jégcsapjai. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a vezérek és főurak kíséretében bejárta a rengeteg hadat. A sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, amely az út közbeni rövid pihenőkre és egy-éji alvásra szolgált, egy nagy kerekű aranyozott szekérre rakták. Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, fölment a királyi palota tornya tetejére. Fölemelte a nagy nagy elefántcsont kürtöt, s messze búgó hangon megfújta az indulót. S arra ezernyi kürt ébredt meg, ég és föld kürtöknek a riogásától zajongott. Mind-mind az indulót fújta. Sípos zenekarok szólaltak meg egyben, a város minden részéből hangzott a kürt és zenezajgás. Mindenfelé nyüzsgött a hadba szálló nép. Minden sátor füstölt, sütötték nyárson az utolsó reggelit. Síró asszonyt bizony sokat láttam. Tiszta volt az ég. Jó jel -mondták – igen jó jel, hogy napfényben indulunk. A táltosok szent énekeket énekelve fehér lovat áldoztak Atilla előtt. A búcsúzások után neki indultunk napnyugat felé.
A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszéledtek, mint az árvíz. Így kétfelé váltan haladtunk északnak, utána meg nyugatnak. A Duna déli partján Atilla vitte a had felét, az északi parton meg Csáth fővezér. Mire kitavaszodott a Rajnához értünk. A Rajnai átkelés hetekig eltartott, ácsolt hidakon és deregjéken. Ott ismét elszéledtek a hadak északnak-délnek, száz-kétszáz mérföldnyi szélességben. Egy másik népsokaság menekül jóval előttük, a római helyőrségekből és városokból, keresik Aéciusz hadát, hogy csatlakozzanak a római sereghez. Mégis van egy Burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és tisztelni való egyaránt. A királyuk Gondikár megveti a sarkát és a mellére csap: Mit nekem Atilla. Mik nekem a földi istenek. Az én hátamat nem látja Atilla maga előtt! Valami nyolcvanezer fegyverese van. Mind hős és mind bolond. Egy óra múlván vérsártól piroslik a hun lovak patája, s nyolcvanezer lélek száll a felhőkön át.
Tovább haladtunk. Atillánál jönnek-mennek a kémek, posták és követek. A római hadak délnek húzódnak. A vizigótok nem csatlakoztak a római sereghez. A nyugati alánok a rómaiakhoz csatlakoztak. Hetek múlva a végeláthatatlan kataláni (latinul:Katalanum) mezőre érkeztünk.
Átilla pihenőt parancsolt a seregnek, s bejárta a vezérekkel a síkot. Órák hosszat nyargalnak fel-alá.
Meg-meg állnak. Mikor visszatérnek Atilla megjelöl egy halmot a maga sátorának. A tábor verők tudják a többit, tudják, hol verjék a főurak sátorát, a testőrség sátorát, s melyik nép merre telepedjen.
Nagy karajt lovagolnak, s annak vonalában állítják a szekereket. Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingózó hadak oda gyülekeznek. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a főtábor. A szekeres hadak takarmányt, lisztet, szarvasmarhát, juhot, zsírt, szalonnát, főtt ételt gyűjtöttek. A patakra zsilipeket ácsoltak a szekercések: sok lónak sok víz kell. Az elhelyezkedés közben napokig tanácskoztak a vezérek, hogy Párizs városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Orleánt támadtuk. Már akkor tudtuk, Aéciusz Galliában van és ő is szed fel népeket. A hada nagy. Mire Orleán meghódolt, a római sereg feltűnt a láthatáron. Hogy rendeződjünk visszavonultunk a szekértáborba. Ez napokig eltartott és amíg elrendeződött egymással szemben a két sereg a végeláthatatlan síkon.
Az ütközet előtti estén Atilla vacsora közben is rendelkezett, hogy melyik hadcsoport hova helyezkedjen; mikor induljanak a lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok, ha a római hajnalban kezdené a támadást. Közben-közben kémek érkeztek s előőrségi jelentések.
Vacsora után a táltosok Atilla hatalmas sátra előtt máglyát raktak és hun istentiszteletet tartottak.
A hun ősök, hősök és vitézek lelkeit hívták segítségül és a Teremtő Ős-Ten-ünk segítségét kérték.
A válaszok a másvilágból az áldozati állat tűzbe tett csontján rajzolódtak ki rovásírással, a transzba esett sámán közreműködésével. Az egyik válasz ez volt: "A hun lelkek veletek harcolnak". Nagy öröm rivalgás tört ki. Végül állatáldozatokból jósoltak a csata kimenetelére.
Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a síposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki korán térjen pihenőre. Sokáig nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, hogy lesz-e még éjszakám ezen a földi világon?
Másnap déltájban Kászon kürtös megjelent a királyi sátor ormán, s belefújt a nagy fehér elefántcsont kürtbe. Ezernyi kürt rivallt meg és ismételte ezt a három iszonyú üvöltő dallamot.
Csörögnek a fegyverek, kiáltások zűrzavara egyszerre a tábor: nevek, hívások, parancsok hangzanak mindenhol. Mindenki lóra fordul. Mindenki kötözi, igazítja magán a bőrsüveget, sisakot, mellvasat, pajzsot, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a hevedert, íján az ideget. A sereg előtt harminc helyen gomolyodik fel egyszerre az áldozati tűz füstje. Nagy áldás-zúgás támad Atilla sátora felől. Ő lovagol elő a sátorából. A fején aranyos sisak. A hátán oroszlánbőr kacagány. Előtte föl emelkedik a nagy fehér selyem zászló, amelyen arannyal hímzett sólyom ragyog. Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Csillogó ezüst mellvért, s valamennyinek két kard csörög az oldalán. Atilla zászlójának a megjelenésekor viharzó örömüvöltés mennydörög el a végeláthatatlan táboron. A király előre szökteti mesébe illő fehér lovát. Két meztelen karján csiga tekervényes arany karvédő. De micsoda izmos barna két kar! Domború mellét kifeszítve röptet el a sorok előtt, s mezőre kiindulva megfordul, hogy végig nézzen a hadon, aminőt Xerxés óta nem látott öreg ég napja. A sereg éljenzése meg-megújuló mennydörgés. Az oltároknál most szúrják le az áldozatokat. Atilla megáll annál az oltárnál, amelyiknél a vak Káma áldoz. A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja a Hun-Istent. Karját terjesztgeti a had minden osztálya felé. Aztán nyírfaseprőt márt vérbe és beszenteli vele a sereget. Atilla sebes vágtatással száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol megáll és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiállt a seregnek. Micsoda erő van ebben a hangban! Micsoda erő szeme villanásában és feje vetésében! Micsoda öröm látni egy embert, aki mintha nem is ember volna, hanem valami oroszlán-isten emberi testben. Atilla tovább repül. Az arcvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjedése elvész a síkság messzeségében. A távoli moraj, a fegyverek felvillanása a válasz, hogy megértették Atilla mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a tenger hullámain.

Atilla fővezér fejedelem